Ételosztáson jártunk a Krisnásokkal

Sok mindenre fel voltam készülve, amikor elindultam, hogy a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közösségének ételosztásáról írjak. Arra azonban egyáltalán nem, hogy amint ott állok a jegyzeteimmel, és nézem, ahogy az emberek falatoznak, megszólít angolul az ételre várók sorából egy fiatal srác, akivel egy perc múlva már németül beszélgetünk Bécsről. Pedig éppen ez történt, de erről majd később, haladjunk szépen sorban.

Csabával, az „Ételt az Életért” városligeti ételosztásának a főszervezőjével háromnegyed tizenkettőre beszéljük meg a Dózsa György út és az Ajtósi Dürer sor sarkára. Amikor odaérek, már egy körülbelül 30 fős sor áll ott. Csaba még nem érkezett meg, ezért, Lacihoz, egy másik szervezőhöz irányítanak.
 
###ROADBLOCK1###

Laci elmeséli, 1989 óta tart itthon az egyházuk ételosztást (az Ételt az Életért Szegényélelmezési és Mentálhigiénés Programot egyébként 1972-ben hozta létre a Krisna-tudatú Hívők Nemzetközi Közössége). Anno még a Vöröskereszt Damjanich utcai konyháján kezdték, de voltak azóta már Újpesten, a Teleki téren, a Blahán, végül a Ligetbe költöztek. Budapesten egyébként 5 ponton osztanak naponta 500 adag ételt (évente mintegy félmilliót), a másik négy helyen az adott önkormányzattal közösen a a kerületi szociális kártyával rendelkezőknek. 

A Ligetes viszont teljesen „nyílt”, bárki beállhat a sorba. Végignézek az embereken: gyerekek, fiatalok, idősek vegyesen. Van, aki csalamádés vödörrel a kezében vár, visz haza a családjának is. Közben csatlakozik hozzánk egy másik segítő, Panni. Nyugdíjas, előtte az egészségügyben dolgozott, világ életében szeretett az embereken segíteni, azt mondja, a „jó istennek teszi”. Magánszorgalomból a Rákóczi téri piacon is szokott ezt-azt összeszedni, hogy aztán szétossza a piac előtti téren a rászorulóknak. Nagyon szereti csinálni, látszik rajta, ragyog, amikor arról mesél, „sokan még azt utcán is rá szoktak köszönni”. Aztán komolyra fordítja a szót, elmagyarázza, ha megérkezik a kocsi, akkor ő el fog tűnni, mert itt mindennek nagyon szigorú rendje van: „Gumikesztyű, kötény föl, mert nagyon fontos a higiénia, aztán már állok is a helyemre. Mindenkinek megvan a beosztása. Én télen teát, tavasztól őszig a limonádét osztom.” Előzékenyen egy másik segítőt is megpróbál szóra bírni a kedvemért, de ő nem szeretne nekem mesélni: „Csabi a főnök, mindjárt érkezik, majd ő mindent elmond.”
 
 
Helyette Laci egy a sorban álló újságíró hölgyhöz visz oda, mert róla tudja, szívesen mesél nekem. És valóban. Megtudom, egyszer véletlenül kutyasétáltatás közben szerzett tudomást az ételosztásról, azóta minden nap itt van. Azt mondja, két 82 éves néninek viszi az ételt, akik már nem tudnak idejönni. Kérdezem tőle, sorban állás közben szokott-e másokkal beszélgetni. Bólogat, ő mindig ugyanazokkal áll sorba, jókat szoktak beszélgetni, és azt vette észre, mindenki hálás a krisnásoknak a segítségért.

Közben begurul a furgon Csabával, felbolydul a csoport. A raktérből padok, asztalok kerülnek elő, a limonádés standnak külön műanyag asztal a kocsi háta mögé. A sor ugyanis onnan indul, mivel a melegétel mellett a kocsi hátuljából mindig osztanak gyümölcsöt, zöldséget, pékárut, tartós élelmiszert, ezek adományokból gyűlnek. Ma érkezett egy nagy zsák egyéb is, játékkal, ruhával, könyvekkel, cipővel, azokat az egyik réten teszik ki. Sokan odamennek keresgélni. Egy fiatal fiú büszkén mutatja hamarosan az új kincseit: egy táskát, egy elemlámpát és egy kulcstartót. 

Csabával csak gyorsan köszönünk egymásnak, ő osztja ugyanis a melegételt, nem akarom zavarni. Majd ha lezajlott az egész. Annyit azért megtesz nekem, hogy odavisz egy hölgyhöz, akiről tudja, szintén készségesen mesél. Leülünk a padra, miután biztosít róla, nem gond, hogy kiáll a sorból. „A botosokat és a nagycsaládosokat mindig előre engedik” – mondja.
 

Elárulja, 4 éve egy baleset miatt vesztette el az állását, azóta szűkösen él a családjával, a lányának is mindig szokott vinni a Ligetből ételt. „A lányom elég finnyás, de még ő is szereti az itteni főztöt.” Neki amúgy a tészták a kedvencei, lehet az káposztás és krumplis is. „Azt hallottam, ma krumplileves lesz” – mondja egy bennfentes kacsintás társaságában. Később kiderül, jók voltak az információi.

Elköszönök tőle, ő visszaáll a sorba, én a furgon végébe megyek, ahol a zöldséget osztják. Ma van krumpli, hagyma, paradicsom, paprika, de még padliszán, csicsóka és gyömbér is. „Úgy ennék valami gyümölcsöt” – sóhajt fel egy hölgy, aki éppen sorra került. A segítők kezébe nyomnak két piros almát, felderül az arca. A zöldségnél a lehetőségekhez mérten próbálnak meg eleget tenni a kívánságoknak, mindenkitől megkérdezik, mit szeretne, és ha van, adják.

Cserében viszont be kell tartani a rendet, sorba kell állni és végig kell menni az egyes állomásokon. Első a limonádé, második a pékáru, harmadik a zöldség, legvégül a melegétel. A többség rendkívül fegyelmezett, 1-2 hangos szó hallatszik csak néha, illetve a „Doktor úr”, mert mindenki csak így hívja a hajlotthátú idős bácsit, próbálkozik egy kis előzéssel, aztán őt is jobb belátásra bírják. Addig is mesél nekem a barátjával együtt. Régen 2-300-an is sorbaálltak a Ligetben a krisnások ételosztásán, manapság olyan 70-en, mert már a város több pontján van hasonló kezdeményezés. „Erről tudok, meg a megszokás” – válaszolja a Doktor úr arra a kérdésemre, akkor miért éppen ide járnak, majd még hozzáteszi: „Aki ide főz az ért hozzá. Annál finomabb, minél nagyobb tételben készítik.”
 
Ezen a ponton szólított meg a bevezetőben már említett osztrák fiú, a nap legváratlanabb élményét okozva. Beszélgetésünk során elmeséli, eredetileg filozófiát tanult, de fotóriporterként is dolgozott már. Két és fél éve jött először Magyarországra, mert nem találta otthon a helyét, szerinte az osztrákok nagyon pénzcentrikusak és merevek, a magyarok sokkal közvetlenebbek. Nagyon jól érzi magát nálunk, még akkor is, ha nem jöttek be egyelőre teljesen a számításai: angolt és németet akar tanítani, de egyelőre nem nagyon van tanítványa, így neki is jól jön olykor az ingyen ebéd. Több adagot is el szokott venni, amit aztán szétoszt távolabb azok között, akik nem tudnak eljönni a Ligetbe. 
 
 
„Hol van még a cseresznye?” – kapom fel a fejem, a furgon végéből jön az egyik segítőtől a kérdés a kérdésre. Eszembe jut, hogy rég jártam a zöldséges részen, hát odamegyek. „Nem gombászunk” – mondja éppen Jancsika, ami itt azt jelenti, nem lehet válogatni a rekeszekből. Ez a segítők dolga, rajtuk gumikesztyű van, márpedig nagyon ügyelnek a higiéniára. Jancsika egyébként hét éve a csapat tagja, „csak úgy erre vetődött” anno. Nem firtatom tovább, helyette rátérünk az ő felségterületére, a pékárura. Mutatja a vekni kenyereket, nagy áruházláncok címkéi vannak rajta, ők szoktak adományozni. Dialógusunk mindössze alig egy percig tart, mert újra érkeznek oda, Jancsika már nyújtja is a fiatalembernek a kenyeret. „Azt most nem kérek, add a mögöttem állóknak” – érkezik az előzékeny válasz. Közben Panni átszól a limonádés standtól Jancsinak, hogy kér-e limonádét, de ő azt mondja, már ivott. 

Hagyom Jancsit dolgozni és a zöldségosztásba hallgatok bele.

„Csicsóka! Finom és nyersen is lehet enni” – tart éppen gyorstalpalót Laci.
„Ismerem” – érkezik az öntudatos válasz.
 
Majd egy másiknak.

„Gyömbér: jó az emésztésre, evés után egy kicsit kell enni belőle.”
„Gyömbér? Jöhet!” – mindennek örülnek az emberek.
 
Megyek tovább a furgon oldalához, ahol a melegételt osztják. Kiderül, a krumplileves mellett sólett is van ma, meg süti és csoki is – utóbbiakat itt egyszerűen csak „kiegészítőknek” hívják. 

„Jó napot fiatal úr!” – egy nő érkezik babakocsival, 5 adagot szeretne elvinni, de nem hozott ételhordót. „Sebaj, van tetőnk is a tányérhoz” – nyugtatja meg Csaba és már adja is az ételt.
Kicsit odébb sétálok, ahol egy idős hölgy már láthatóan befejezte az ebédjét. „Meg is érdemlik az 1 százalékot” – mondja, amikor elmesélem neki, honnan jöttem. „Tiszták, pedánsak, pontosak. És nagyon jól főznek, ma is ez a krumplileves a tejföllel nagyon jól esett. Mindig ide jövök.” Hat éve jár ki minden nap, de nem csak maga miatt. Ami zöldséget kap, abból a szomszédjainak szokott hétvégenként főzni, évek óta gondozza az egyedül maradt 4 idős férfit.
 
 
Közben elcsípem két idősebb asszony párbeszédét:
„Siess, mert mindjárt elfogy a burgonya, már csak zacskós van”.
„Az is jó, úgyis megfőzőm” – és már megy is hátra.
 
Valóban, ezek voltak az utolsó szemek, közben oldalt is véget ér az osztás, a segítők már pakolnak, Panni az asztalt és a padokat törölgeti. Még egy utolsó próbálkozás egy idősebb úrtól:

„Sütit kaphatok? De csak ha jut!” – jutott.
 
Csaba is befejezte, leülünk beszélgetni. Elmagyarázza a rendszert. A zöldséget, gyümölcsöt, pékárut az úgynevezett Élelmiszerbankból kapják minden nap, más segélyszervezetekkel együtt. A melegételhez viszont maguk veszik a hozzávalót, többek között az 1 százalékos felajánlásokból. Ez azért fontos, mert napokkal előre mindig megtervezik a menüt, ehhez pedig stabil beszerzésre van szükség. Fix sorral dolgoznak, 40-50 féle ételt variálnak. „Próbálunk változatosan főzni, hogy jusson mindenféle tápanyagból elegendő az embereknek.” Mind az öt budapesti ételosztó pontra a központban, a csillaghegyi konyhán főznek. Amikor említem Csabának, hogy többen mondták, milyen tisztaság van náluk, azt feleli, „étellel dolgozunk, ez természetes, másrészt ez a tisztaság a vallásunkból is fakad”.
 
###ROADBLOCK1###

Ezután arról kérdezem, alakulnak-e ki kapcsolatok, netán barátságok köztük és a rendszeresen visszajárók között. „Beszélgetünk velük sokat, és bevonjuk őket, például rakodni, pakolni, hogy érezzék, tagjai a csapatnak, kiveszik a részüket a csapatmunkából. Másképp nem is lehet, ha nem szeretetből csinálod, egy idő után frusztráltá válsz és azt ők is megérzik.” Van, akit túlságosan is megérint mindez. Csaba több esetet felidéz: voltak, akik rendszeresen akartak segíteni,  de aztán az első átdolgozott nap után felhívták, hogy elnézést kérjenek, de mégsem jönnek többet, annyira megrázta őket, amit láttak, átéltek. Jobban hozzá vannak szokva ehhez a sokszor hozzánk csapódó, Budapesten tanuló külföldi diákok – meséli Csaba –, mert náluk otthon teljesen megszokott, hogy szociális munkát végezzenek. Volt már segítőjük Afrikából, New Yorkból, Chiléből, Svédországból. Az interneten értesülnek az ételosztásról, vagy éppen egymástól.

Kérdezem még az egyéb akcióikról, például a karácsonyi ételosztásról, ami talán a legnagyobb figyelmet szokta kapni, valószínűleg kevesen vannak, akik még sosem láttak legalább képet a Blahán hömpölygő tömegről. Csaba megerősíti, ez a legnagyobb ételosztásuk, 3 napig tart, több tonna élelmiszert osztanak szét már évek óta. Éppen ezért már minden flottul szokott menni, jól koordinált a beszerzés, előkészítés, szervezés. „Meg is szoktak minket dicsérni, hogy milyen ügyesek vagyunk.” A legközelebbi „rendhagyó” ételosztásuk a május 8-i vallásközi nagy ételosztás lesz, szintén a Ligetben, külföldről is érkeznek szervezetek. Illetve május 26-án gyereknapi ételosztást tartanak Óbudán a Flórián téren, tűzoltókkal, gyerekprogramokkal, elsősorban nagycsaládosoknak. Még kérdezném Csabát, de látom, mennie kell. Mint mondja, fél háromig kell odaérni az ételbankba, addig pedig még a kocsit vissza kell vinni Csillaghegyre és ki is kell takarítani. Nincs megállás egy pillanatra sem, hiszen holnap is lesz nap.