Kívülről nézve csak egy állatmentéssel és -gyógyítással foglalkozó alapítvány a sok közül. A ceglédi Állatmenhely Nyílt Alapítványt azonban éppen az apró, személyes történetei teszik méltóvá az adónk egy százalékának felajánlására.
„Az egyik európai távközlési cég igazgatója külön azért Magyarországra repült, hogy megint tőlünk fogadjon örökbe egy kutyát a nemrég meghalt kedvence után. Szerencsére sikerült egymásra találniuk egy kutyussal, akit elvitt” – kezdi a beszélgetést büszkén egy friss élménnyel Soltész Lászlóné, azaz Kati.
1996-ban azért hozta létre Cegléden az Állatmenhely Nyílt Alapítványt, hogy megmentse a kutyákat az altatástól a gyepmesteri telepen és gondos családokhoz adja. Évente összesen mintegy 600-800 kutyuson és macskán segítenek, 300-350 „vendégük” van állandóan, ha pedig ennél is több, akkor nem ritka, hogy a munkatársak ideiglenesen hazavisznek párat. Állatot csak ivartalanítva adnak örökbe, a három évnél idősebb kutyákat oltva, chipelve, ivartalanítva. Mindezért nem kérnek semmiféle ellentételezést, egyetlen elvárásuk van, legyenek megfelelőek a körülmények az új gazdinál.
„Rendszeresen járjuk a hatóságokkal a települést. Csak az elmúlt két évben 200 kutyát hoztunk el olyan kertekből, ahol az alapvető feltételek sem voltak adottak. Kutyákat tartottak 40 fokban víz nélkül vagy télen kutyaház nélkül. Ezeket az embereket eltiltják az állattartástól, de azt már senki nem ellenőrzi, be is tartják-e” – panaszkodik Kati. Így persze nehéz meggyőzni a gazdikat felelős állattartásról. „Pár éve meghirdettünk egy akciót: a chipbehelyezéstől az oltáson át az ivartalanításig mindent ingyen megcsináltunk a rászorulók kutyáinál. Alig tízen jelentkeztek, hiszen ha egyszer bekerül a chip és a kutya mondjuk az udvarról kiszaladva balesetet okoz, a gazdáját elő lehet venni.” Örökbeadási három pontjukat (saját ház, jó kerítés és nem láncon tartás) ennek megfelelően nagyon szigorúan veszik, mindig megnézik, hova adják az állatokat, és minden további nélkül vissza is fogadják őket, ha újra létszámfelettivé válnak.
Állatmenhely Nyílt Alapítvány nem egyszer ilyen körülmények közül menti ki a kutyusokat.
Az alapítvány 9 munkatárssal dolgozik, munka több emberre is lenne, de nem engedhetik meg maguknak a bővítést. „Csak az állatok orvosi ellátása havonta 700 ezer forintba kerül” – villant fel egyetlen tételt a kiadási oldalról Kati. 2005 óta rádásul az ebrendészeti feladatokat is ők látják el Cegléden, vagyis bejelentés után ők gyűjtik be a kóborkutyákat, így biztosítva, hogy „ne az altatás legyen a sorsuk”. Cserébe 24 órás ügyeletet is be kell vállalniuk.
Nem biztos, hogy bírnák mindezt, ha 2006-ban nem lép velük kapcsolatba egy német szervezet, ami azóta folyamatosan segíti őket. Az ő közvetítésükkel havonta 10-20 kutya kerül Németországba szerető családokhoz, a ceglédiek tevékenységének bemutatására és az itteni kutyusok „népszerűsítésére” nemrégiben önkéntesek érkeztek tőlük kisfilmet készíteni.
Az Állatmenhely munkájába bepillantást engedő két perces videó megnézhető az alapítvány Facebook-oldalán.
„Magyar partnert kerestek, így kerültünk mi a látóterükbe. Látták, hogy nálunk a kutyák jó helyen vannak, jól bánunk velük, ami azért fontos, mert Németországban a kutya szinte családtag. Úgy döntöttek, hogy együttműködnek velünk és támogatnak minket” – idézi fel a kezdeteket. A segítségükkel például le tudták cserélni a két matuzsálemi korú autójukat is, amikkel a begyűjtést és az örökbeadást végzik. „Egyszer egy idős német ember, aki korábban kutyát fogadott tőlünk örökbe, ajándék helyett pénzt kért a születésnapjára a barátaitól, amit nekünk ajánlott fel, hogy a menhelyen a legégetőbb feladatot végezzük el belőle” – elevenít fel egy másik szép emléket. Sokan kizárólag tőlük hajlandók örökbe fogadni kutyát. Kati ezek miatt is vallja, a sok nehézség ellenére öröm is éri őt és csapatát.
Már búcsúznék el, amikor megkérdezi, megoszthat-e velem még egy számára nagyon fontos és kedves történetet. Amikor bólintok, ragyogó szemmel fog bele: „Mintegy tíz éve minden segítség nélkül, teljesen egyedül maradtam a menhelyen, nagyon kilátástalannak tűnt minden. A lányom éppen befejezte a főiskolát, az volt az álma, hogy tanár legyen. Akkor azonban a nehéz időkben kijött nekem segíteni és végül itt maradt. Egy új álma született.”
